Hol terem a szerecsendió?

Hát az esőerdőben. Sok más fűszerrel együtt, méghozzá Grenadán, a fűszerek szigetén, ahogy szeretik nevezni magukat.

Már korábban is terveztünk dzsungeltúrát, de olyan korlátozott volt a létszám, hogy nem jutottunk el oda. Az utolsó előtti grenadai látogatáskor aztán ránk mosolygott a szerencse, a crew welfare által finanszírozott vízesésnézős-esőerdőben bukdácsolós kirándulásra sikerült feliratkoznunk.

King Elvis, Thank you very much!

Fuxokkal jól ellátott sofőrünk végig telefonált

Ordító helyi zene és embert próbáló zötykölődés után megérkeztünk egy parkolóba, ahol fűszereket kínáló ajándékboltok voltak az egyik oldalon, egy kicsi vízesés a másikon. Jól kiépített lépcsők vezettek le, természetesen ajándékboltokon keresztül. 

Mire átadtam volna magam a csalódottságnak, szerencsére kiderült, hogy ez csak az átlagturista számára kialakított kompromisszum, ránk még vár egy jókora gyalogtúra az igazi látványosságig.

Lazán kezdődött, gumicsizmás helyi vezetőink ugyan gyors tempót diktáltak, de bírtuk. A csapat az első pataknál kezdett széttagolódni, ugyanis hídnak nyoma sincs, köveken ugrálva kell átkelni a vízen. 

Itt még nem látszik vészesnek...

...de itt már gondolkodóba esel

hogy hogyan ugrasz át...

Mire utolértük a bátrabb és jobb egyensúlyérzékkel megáldott kollégákat (táncosok előnyben!) addigra a vezetők már az esőerdőben fellelhető ínyencségeket kínálgatták. Kóstoltunk cukornádat, megmutatták, hogy terem a szerecsendió, és kézről-kézre adtak egy félbevágott kakaófa termést is. A helyi arc buzdított, hogy ki-ki kapjon be egy éretlen, nyálkás burokkal borított kakaóbabot, és szopogassuk le róla a gusztustalan bevonatot. Gyanítottam, hogy most van az a rész, mikor szívatják a hülye turistát, de meglepően üdítő, savanykás-citromos frissítőnek bizonyult a cucc.

éretlen kakaóbab

nem sárgabarack, szerecsendió!

Így felfrissülve átkeltünk még vagy ötször ugyanazon a patakon, egyre feljebb mászva a hegyoldalban a patak is egyre erősebb sodrású és szeszélyesebb lett. A növényzet sűrűsödött, bár itt-ott irtások és kunyhók tanúskodtak a civilizáció közelségéről, prózai banán, káposzta-és répaágyásokkal tarkítva a rengeteget. 

Virágzik a banánfa

Vajon az itteni gyerekek is rühellik a kelkáposztát?

Az út olykor eltűnt és ránk volt bízva, hogy honnan kerüljük meg az akadályt, merre ereszkedünk-kapaszkodunk át köveken, kidőlt fákon, szakadékokon. Az utolsó, hatalmas kőrakáson átkelve aztán végre megláttuk a vízesést.

Megcsináltam! :)

A többség még pihenget...

Némi lihegés után mindannyian megfürödtünk a jéghideg vízben, aztán indulás vissza, patakba esés, gatyaféken leereszkedés, nagy röhögések közepette. A parkolóban a nyughatatlan fiatalság beleugrott a teraszról a turistavízesésbe is, én inkább ittam egy sört.

Mocskosan, vizesen, elégedetten ültünk vissza King Elvis autójába, és a másnapi izomlázért bőségesen kárpótolt a tudat, hogy most már tudjuk, hol terem a szerecsendió.

 

Barbadosi cseppkövek

Egy korábbi bejegyzésben már meséltem Ákosról, Rudolf barátjáról,aki fekete öves karibi tengerész. Ő igazított el minket Barbadoson, elmondta, mit érdemes hazavinni (vaníliakivonat, grillszósz, helyi Erőspista) és megsúgta, hogy Barbadoson található a világ egyik legszebb és legnagyobb cseppkőbarlangja. A karibi szigetek mind vulkanikus eredetűek, kivéve Barbadost, amely a vulkáni tevékenység mellékhatásaként gyűrődött fel a tengermélyi üledékes kőzetekből. Mészkőből van az egész, úgyhogy ideális terep a cseppkőbarlangok kialakulásához.

Az utolsó előtti barbadosi napra terveztük a kirándulást. Autóbusszal mentünk, ami önmagában is egy kiváló szórakoztató program, kizárólag helyi arcokkal utaztunk, és a körülbelül Kaposvár-Sásd távolságra a jegy kevesebbe került mint egy BKV-s vonaljegy.

A megállótól hosszú sétát tettünk a barlangig, festői növényzet és romantikusan elhanyagolt házak közt...

Pudva és banáááán!

...majd megérkeztünk az európai normák szerint is fényűzően kialakított látogatóközponthoz. A barlang bejárata körül gyönyörű botanikus kert van, ahová üvegfalú lifttel lehet leereszkedni. A belépő borsos, de határozottan állíthatom, hogy kaptunk is valamit a pénzünkért.

Elektromos meghajtású kisvonattal vittek minket körbe, és bár fotóztam, itt a helye a barlang hivatalos weboldalának, ahol élvezhetőbb képeket találtok: http://www.harrisonscave.com/

Vannak legendák, megkövült szerelmesekről és egyebekről, a helyiek körében divat mostanában a barlangban tartani az esküvőt a mesebeli párocskáról elnevezett cseppköveknél. Aki itt házasodik, annak a kapcsolata egy életre szól, aszongyák. Érdekes adalék még, hogy a barlang egész elektromos energiaigényét napelemekkel látják el, 

valamint hogy a múltban a helyiek mire használták a barlangokat: erre jártak iskolába (rövidebb út a barlangon át) ide parkolták be a birkákat-kecskéket rossz időben, itt tartották a romlandó kaját. Innen származik a sziget kristálytiszta ivóvize is. Ma pedig a sziget egyik jelentős bevételi forrása, megérdemelten.

Mi pedig visszatérvén a városba elfogyasztottunk egy megérdemelt sört a helyi Kilátó Presszóban:

Búcsú Curacao-tól

Hazatértünk végre, és igen, tudom, az utóbbi időben ellustáztam a blogot. Persze meg tudom magyarázni.

Az utolsó néhány héten ugyanis ráébredtünk, hogy mindjárt vége az utazásnak, így ahelyett, hogy rávetődtünk volna a kipróbált helyek gyors wifijére, inkább élményeket gyűjtöttünk.

Curacao-tól vitorláskirándulással búcsúztunk, a legénység jóléti alapja támogatásával, fillérekből. Ezzel a hajóval mentünk:

Volt ám hinta-palinta, pedig a tenger tükörsimának látszott, de mihelyt nem egy háromszáz méter hosszú böhöm van az ember alatt, mindjárt megérezni, hogy a víz az úr. Integettünk a mi kis verdánknak,

aztán szépen elhajókáztunk a part mellett egy öbölig, ahol a vállalkozó kedvűek szemüveget, pipát és békatalpat kaptak és hamarosan az egész csapat arccal a tengerfenék felé fordulva evickélt. Színes halakat reméltek, de csak hajóroncsot találtak. 

A kapitány felesége isteni nachos-t tálalt, megfogadtuk, hogy itthon is csinálunk majd, fogyott a sör is szépen, aztán tettünk még egy kis kitérőt.

Itt már alig van, de előbb ettem, aztán fotóztam, naná!

Itt nyaralnak a rajok :)

Jobbra nézel, kaktuszos sziklakert...

...balra nézel, Zselicség.

Hazafelé felhúztak egy vitorlát is mutatóba, de ez senkit sem tévesztett meg.

Mikor megérkeztünk, a kapitány azt mondta, öröm volt velünk hajózni, akik tudjuk, hogy milyen a hajósélet a személyzet szemszögéből nézve. Fegyelmezett, illemtudó utasoknak bizonyultunk, nemhiába végeztük el azt a rakás tréninget…

Fegyelmezett utas pingvinjével pihen

A kirándulás után Rudolffal még tettünk egy búcsúkört a városban, fagyiztam, lefényképeztem mindent, és megismerkedtünk Dodival, a magyar vendéglőssel is, aki tizennégy éve működteti az éttermét a világörökség részét képező házsor bordó, (jobbról a hatodik) épületében.

Jobbról a hatodik a Café Vienna

Iguánás mászóka

Művészet és valóság

Piac

Amilyen randa, olyan finom!

Innen szoktunk hazaszkájpolni! :)

Vendégségben a Venturán

Először Barbadoson láttuk meg ezt az óriási hajót, ami mellett a Mein Schiff 1 magánjachtnak látszik. Na jó, annyival nem nagyobb, de a fedélzeten sétálgató utasok határozottan lefelé néznek, ha integetnek nekünk.

Hamarosan kiderült, hogy Ákos, a Ventura zenei vezetője régi ismerőse Rudolfnak. Kéthetente összefutottunk vele a kikötőben, vagy a terminál közelében egy sörre, elvitte a fiúkat hangszerboltokba, ahol már előre köszönnek neki (régóta hajózik errefelé) és megígérte, hogy szerez látogatói engedélyt nekünk a hajójára.

Az ő utolsó barbadosi megállójukon került sor a vendégeskedésre. Egy kávéval kezdtünk az önkiszolgáló étteremben, aztán amíg a fiúk leragadtak a szakmai kérdéseknél én kimentem a fedélzetre, mert látni akartam, mennyivel kisebb a mi kis csónakunk… hát, ennyivel:

Angol hajóról lévén szó, teljesen más stílusú a belső tér és a dekoráció. Minden nagyobb, mindenből több van. Megnéztük a medencés fedélzetet, aztán ahogy elindultunk, hogy beüljünk egy pizzára, hoppá, még egy medence. Meg még egy. 

Természetesen kipróbáltam az ottani  egyik színpadot is: 

Miután kicsudálkoztuk magunkat, látni akartuk a színfalak mögötti világot is, mert ott derülnek ki a dolgok igazán. Hát, a menza jóval nagyobb, de a szag ugyanolyan mint nálunk (a helyiek „hugyos” néven emlegetik, a filippin ínyencségek bukéja után).