A színfalak mögött

Érdekes ez a világ, a puha szőnyegű, csendes folyosók és tágas lépcsőházak mögött egy ajtónyitásra meghúzódó labirintus. Műanyagpadló, rozsdamentes acél, kábelkötegek és angol nyelvű feliratok, szállítóeszközök, szennyeszsákok, teherliftek világa ez.

Itt közlekedünk mi, a „kein zutritt” feliratú ajtók mögött. A liftre együtt várakozik az olajos kezeslábast viselő karbantartó, a mindig álmos, szürke-fekete csíkos egyenruhás szobalány, a jéggel megrakott targoncát vonszoló bus boy, a szaténruhás énekes, a masszőr, a bárfiú.

Minden kijárat mellett tükör, hogy ellenőrizhesd, megfelel-e a külsőd a tréningeken elsajátított Tui-standardnak.A fedélzetünk is puritán, de a miénk.

A kilátás fantasztikus

Embarkation day-en, azaz azon a napon, mikor az új utasok megérkeznek, mindig nagy a sürgés-forgás. Ez péntekenként van, és ilyenkor nekünk, a léhűtő zenészeknek-színészeknek is plusz feladatunk van. Először is a stairguiding, ami annyit tesz, hogy besegítünk a vendégeket fogadó biztonságiaknak: van aki a röntgen mellé van beosztva, segít a poggyászokat leszedni a szalagról. Mások a bejáratnál figyelmeztetik a vendéget, hogy fertőtlenítse a kezét, és vigyáznak, hogy a megfelelő ajtón jöjjön be. Ez, annak ellenére, hogy ménkű nagy „Eingang” és „Kein Eingang” táblákba botlasz mindenhol, igenis szükséges. Az utas képes két hatalmas bőröndöt vonszolni ÉS félrehúzni a „nem bejárat” táblát az útból, hogy bemehessen ott, ahol kimennie kéne.

A lifteknél a német ajkú kollégák igazítják útba a beszállókat, és még néhányan ott állunk a folyosókon és a kikötői terminálban is, csak hogy azt mondhassuk, „Hozta Isten minálunk” és mosolyoghassunk. Hiába no, Prémium Ónekluzív, nemám Pipacspresszó, kéremszépen. Mink itt tudjuk, mi a stílus.

Közben a háttérben, a színfalak mögött a housekeeping emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy kétezer utas mintegy háromezer bőröndjét néhány óra alatt eljuttassa a kabinokba. Míg én a röntgennél úgy emelgetem a retikülöket mintha kéthetes kismacskák lennének, itt már a nehéz fiúk dolgoznak: olyan hupákulás zajlik a lépcsőházban, hogy a fal majd’ átszakad. 

Ilyenkor, két hetente van a loading is, ami azt jelenti, hogy feltankolják a hajót mindennel, ami a következő időszakban kell. Vizet és üzemanyagot minden kikötőben vételezünk, de LaRomanában MINDEN elképzelhető dolgot fel kell hordani a hajóra: ételt, italt, vécépapírt, szőnyeget, szerszámot, függönyt, gyógyszert, kábelt és mindezt úgy tizenkét óra leforgása alatt. Ilyenkor az éttermi személyzet egy része kezeslábast ölt és targoncára pattan. A kajálda folyosóján még két napig raklapszám áll a liszt, szalvéta, ragasztó, festék, és még ki tudja micsoda, mire sikerül mindent elsuvasztani a megfelelő helyre.

Ezután következik a pax drill, azaz a próbariadó, amit a szegény Costa Concordia óta mindenhol nagyon komolyan vesznek. (Kering egy pletyka, miszerint egy Costa hajó a kikötőben loading alatt elrepedt, nem tudom, igaz-e.) Itt nekünk is van feladatunk, élő kordonként teljesítünk szolgálatot, hogy a vendégek az előírt rendben foglalják el a székeiket. Tapasztaltabb kollégák a „nyalókát” hordozzák, azaz a bakter tárcsájához hasonló nyeles táblát, amit követni kell a mentőcsónakhoz menet. Láthatósági mellényben bazsalygunk, míg szegény vendégek kábán a tizenórás repüléstől, szubjektív idő szerint éjjel kettőkor a mentőmellény helyes felöltéséről és a gyerekek számára rendszeresített azonosító karszalagról hallgatnak előadást. Kárpótlásul a drill után pezsgő és parádé várja őket a medence mellett, (a lift gyümölcsnyársakkal  és koktéldíszekel teli ládát cipelő bárosoktól zsúfolt) és élőben hallgathatják meg mindannyiunk kedvenc dalát, a hajó himnuszát (amit minden induláskor lejátszanak), a Grósze frájhájt néven elhíresült büntetést.

Ezután rohanás vissza a színpadra, ahol a következő két órában eldől, hogy kik lesznek a következő két hétben a visszajáró, szépen tapsoló kedves törzsvendégeink.