Külön utakon

Többé–kevésbé úgy kezelnek minket itt a hajón, mintha egy személy volnánk. Talán mert többnyire együtt megyünk mindenfelé: ki a partra, kajálni, megnézni a kollégák előadásait, fel a fedélzetre gyakorolni.

Ám a háromság felbomlóban van, most hogy már belaktuk a hajót, ki-ki elindult, hogy a saját érdeklődésének megfelelő mulatságot kerítsen magának. Így történhetett, hogy St. Maarten szigetén (igen, a híres szaxofonosról elnevezett ország) a fiúk az olcsó műszaki cikkek után indultak el, jómagam pedig feliratkoztam egy kirándulásra Maho Beach-re. A buszt a legénység jóléti alapjából fizeti a cég, ha valakin mégsem jelenik meg, az borsos büntetést fizet az alapba, jól ki van ez találva.

Attila, a magyar steward is bevállalta

Maho Beach a hülyék paradicsoma, és a legkevésbé sem családi üdülőhely. A közvetlenül a Princess Julianna repülőtér mellett található keskeny homokos tengerpart zsúfolva van turistákkal, akik égre szegezett kamerákkal toporognak és várják a repülőket. Azok pedig jönnek, mert a strand a kifutópálya végén van, a kerítés és a part közt csak egy kétsávos autóút fut, ahol folyamatos a dudálás, mert állandóan emberek ténferegnek a kocsik közt.

Ez csak egy átlagos darab

A landoló gépek a tenger felől érkeznek és az ember úgy érzi, ha felugrik, meg is érintheti a futóművet. A felszálló repülők pedig elgurulnak egészen a kerítésig, ott megfordulnak, és a nagyközönségtől elfelé iramodnak neki. Egy rendes utasszállító gép alaposan felkavarja a homokot és a kavicsot, a népek sikongatnak és filmeznek. Ám más a helyzet a tengerentúli járatokkal. Jómagam nagy okosan úgy döntöttem, megnézem, hogy indul el egy Jumbo jet. Meglepően könnyű volt mögé kerülnöm, valahogy enyhült az addigi zsúfoltság, és amilyen okos vagyok, ez nem keltette fel a gyanúmat. A turbinák lassan beindultak, én elégedetten konstatáltam, hogy PONTOSAN a gép mögött állok, úgy hatvan méter távolságra, és akkor egyszer csak leesett, hogy mindenki szalad el, kivéve néhány megtermett férfit, akik lehasalnak és erősen megkapaszkodnak a járdaszegélyben. Követtem a példájukat. Aztán nagyon gyorsan történt minden. Záporozni kezdett a homok, olyan volt, mintha egymillió tűvel szurkálnának, mint egy arrakisi homokvihar, ami leeszi a húst a csontokról. A dübörgés és sivítás elviselhetetlen lett, egy pillanatra meglazult a kezem a járdaszegélyen, és akkor a huzat felkapott, megpördített és arccal lefelé a homokba vágott. Ott feküdtem, a két karommal óvtam a fejem, kalimpált a szívem és úgy éreztem, ennek sohasem lesz vége. Tudtam, hogy meg fogok halni. Sikítottam, fájt mindenem, és olyan boldog voltam, hogy azt el se tudjátok képzelni.

Nem értem én ezt.

Aztán feltápászkodtam, a népek nevetve mutogattak rám és a többi nem komplettre, akik tetőtől-talpig homokkal borítva álltunk, remegő lábakkal és röhögve, és elindultunk a vízbe, közben kiabáltunk, hogy „Oh, man, I did it!”, és akkor szembesültem azzal, hogy Maho Beach-en a tenger se szarral gurigázik hanem turistákkal, akiket úgy csapkod a fenékhez, illetve ki a partra, mint a papírhajókat.

Megtévesztően idilli látvány

Két nappal később még mindig találok a bőrömbe ékelődött homokot, homok pereg a fülemből, a hajamból, a táskámból, de a sebeim már szépen gyógyulnak.

Legközelebb is megyek.