A színfalak mögött

Érdekes ez a világ, a puha szőnyegű, csendes folyosók és tágas lépcsőházak mögött egy ajtónyitásra meghúzódó labirintus. Műanyagpadló, rozsdamentes acél, kábelkötegek és angol nyelvű feliratok, szállítóeszközök, szennyeszsákok, teherliftek világa ez.

Itt közlekedünk mi, a „kein zutritt” feliratú ajtók mögött. A liftre együtt várakozik az olajos kezeslábast viselő karbantartó, a mindig álmos, szürke-fekete csíkos egyenruhás szobalány, a jéggel megrakott targoncát vonszoló bus boy, a szaténruhás énekes, a masszőr, a bárfiú.

Minden kijárat mellett tükör, hogy ellenőrizhesd, megfelel-e a külsőd a tréningeken elsajátított Tui-standardnak.A fedélzetünk is puritán, de a miénk.

A kilátás fantasztikus

Embarkation day-en, azaz azon a napon, mikor az új utasok megérkeznek, mindig nagy a sürgés-forgás. Ez péntekenként van, és ilyenkor nekünk, a léhűtő zenészeknek-színészeknek is plusz feladatunk van. Először is a stairguiding, ami annyit tesz, hogy besegítünk a vendégeket fogadó biztonságiaknak: van aki a röntgen mellé van beosztva, segít a poggyászokat leszedni a szalagról. Mások a bejáratnál figyelmeztetik a vendéget, hogy fertőtlenítse a kezét, és vigyáznak, hogy a megfelelő ajtón jöjjön be. Ez, annak ellenére, hogy ménkű nagy „Eingang” és „Kein Eingang” táblákba botlasz mindenhol, igenis szükséges. Az utas képes két hatalmas bőröndöt vonszolni ÉS félrehúzni a „nem bejárat” táblát az útból, hogy bemehessen ott, ahol kimennie kéne.

A lifteknél a német ajkú kollégák igazítják útba a beszállókat, és még néhányan ott állunk a folyosókon és a kikötői terminálban is, csak hogy azt mondhassuk, „Hozta Isten minálunk” és mosolyoghassunk. Hiába no, Prémium Ónekluzív, nemám Pipacspresszó, kéremszépen. Mink itt tudjuk, mi a stílus.

Közben a háttérben, a színfalak mögött a housekeeping emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy kétezer utas mintegy háromezer bőröndjét néhány óra alatt eljuttassa a kabinokba. Míg én a röntgennél úgy emelgetem a retikülöket mintha kéthetes kismacskák lennének, itt már a nehéz fiúk dolgoznak: olyan hupákulás zajlik a lépcsőházban, hogy a fal majd’ átszakad. 

Ilyenkor, két hetente van a loading is, ami azt jelenti, hogy feltankolják a hajót mindennel, ami a következő időszakban kell. Vizet és üzemanyagot minden kikötőben vételezünk, de LaRomanában MINDEN elképzelhető dolgot fel kell hordani a hajóra: ételt, italt, vécépapírt, szőnyeget, szerszámot, függönyt, gyógyszert, kábelt és mindezt úgy tizenkét óra leforgása alatt. Ilyenkor az éttermi személyzet egy része kezeslábast ölt és targoncára pattan. A kajálda folyosóján még két napig raklapszám áll a liszt, szalvéta, ragasztó, festék, és még ki tudja micsoda, mire sikerül mindent elsuvasztani a megfelelő helyre.

Ezután következik a pax drill, azaz a próbariadó, amit a szegény Costa Concordia óta mindenhol nagyon komolyan vesznek. (Kering egy pletyka, miszerint egy Costa hajó a kikötőben loading alatt elrepedt, nem tudom, igaz-e.) Itt nekünk is van feladatunk, élő kordonként teljesítünk szolgálatot, hogy a vendégek az előírt rendben foglalják el a székeiket. Tapasztaltabb kollégák a „nyalókát” hordozzák, azaz a bakter tárcsájához hasonló nyeles táblát, amit követni kell a mentőcsónakhoz menet. Láthatósági mellényben bazsalygunk, míg szegény vendégek kábán a tizenórás repüléstől, szubjektív idő szerint éjjel kettőkor a mentőmellény helyes felöltéséről és a gyerekek számára rendszeresített azonosító karszalagról hallgatnak előadást. Kárpótlásul a drill után pezsgő és parádé várja őket a medence mellett, (a lift gyümölcsnyársakkal  és koktéldíszekel teli ládát cipelő bárosoktól zsúfolt) és élőben hallgathatják meg mindannyiunk kedvenc dalát, a hajó himnuszát (amit minden induláskor lejátszanak), a Grósze frájhájt néven elhíresült büntetést.

Ezután rohanás vissza a színpadra, ahol a következő két órában eldől, hogy kik lesznek a következő két hétben a visszajáró, szépen tapsoló kedves törzsvendégeink.

Veteránok

Így a negyedik itt töltött hónap után már meglehetősen otthon érezzük magunkat itt. Kicsit olyan ez, mint a Stockholm-szindróma:  mikor az újonnan jöttek ugyanazokat a dolgokat panaszolják-keserülik amit anno mi is, mi megértő mosollyal mentegetjük a mi kis hajónkat és a rendszert.

Ugyanakkor szelíd kritikával illetünk minden változást, mert bezzeg a mi időnkben sokkal jobb volt. Például az entertainment vezetősége kicserélődött az utóbbi hetekben, és bezzeg Stephan, azaz Pistabátyánk milyen jól vezette a jégfaragós műsort, és a meetingeken is micsoda rendet tartott, és a pax drillen is igazi standup komikusként kezelte az utasokat, addig az új… hát jó, kedves ember, és érti a dolgát, és nincs vele semmi baj, de hát azért nem egy Pistabátyánk. Soknyelvű kis közösségünk hamar ráragasztotta az Alexander Ohne Cojones nevet. Ugyanez vonatkozik a derék Susan, a cruise director utódjára is, bezzegelünk naponta. És a negyedik zenei vezetőt fogyasztjuk éppen.

A kaja is jobb volt a régi szép időkben. Már nincs passiógyümölcs és ananász minden nap. És mi ez az úri huncutság, hogy tengeri napon a wunderschöne fruchte-schoko-büfé helyett osztriga van? Piha!

Régebben, ha a pincér vagy szakács leejtett valamit, ami hangosan csörömpölt, valaki azonnal elkezdett nyávogni, amire másvalaki ugatással felelt. Mi meg röhögtünk, tényleg olyan volt, mintha egy kutya-macska kergetőzés zajlana a konyhában. Ma hallottam ezt újra, hosszú hónapok után, erről is jutott eszembe. Már név szerint ismerünk egy csomó török és fülöp csókát, másokat viszont még mindig az első napon rájuk ragasztott néven emlegetünk (Fancsali, Kisgömböc, Nagy Fülöp, Pingvin, Shopposratyi, Rajztanár, Hurvinyek). Ó, és jött egy új filippin felszolgáló, aki kiköpött Mica!!!

Azt is megértük, hogy kedves kollégák, akiket elbúcsúztattunk, visszatértek a szabadságról és régi ismerősként vigyoroghatunk rájuk. Már ismerjük a hajó minden zegzugát, ha padlófényesítés vagy karbantartás miatt lezárnak egy folyosót, habozás nélkül fordulunk rá egy másik útra. Tudjuk, honnan lehet vészhelyzetben vécépapírt lopni és hogy aki az utolsó napját tölti a hajón, az fejjel lefelé hordja a névtábláját és este a bárban felteszi a plafonra. Tudunk köszönni németül, angolul, spanyolul, filippinül. Tudjuk, melyik szabályokat lehet megszegni, és melyek azok, amelyek nem is igazán szabályok, de mégis be kell tartani őket.

Tudjuk a szigeteken a taxitarifákat, a tortolai internetes kocsmában előre köszön nekem a pultoslány és kérdés nélkül tölti a deci Jamesont.

Noreen (jobbra) éppen rám igazítja a ruhát

Antiguán Noreen Phillips, a divattervező boltjában is emlékeznek ránk, az eladólány kislányának pedig Arubáról hoztam olyan nyuszis karórát, amilyet rajtam látott és megtetszett neki. Rudit Grenadán a kínai-indiaiban emlegetik egy vicces gitár alakú szuvenyír kapcsán… És Curacao-n megismerkedtünk Dodival, a magyar vendéglőssel is.

A számítógépeink megjegyezték a wifi-kódokat, mi pedig a legjobb kocsmákat. A helyi söröket is tudjuk: Aruba: Balashi, Curacao: Polar Beer, Barbados: Banks, Antigua: Red Stripe, az összes szigeten (és a hajón): Carib.

De most már mindannyian meginnánk egy Szalont.