B.U.É.K.

Boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónak!

My chocolate is your chocolate

A Karácsony a hajón azt jelenti, hogy mindenki kétszer annyit dolgozik, mint máskor. A vendégek álmokat kergetni érkeznek ide, és a karácsonyi turnus még felfokozottabb várakozással érkezik. Oh palmenbaum, oh palmenbaum.

A mi dolgunk pedig az, hogy ezek az álmok beteljesüljenek, mindannyiunké, a gépháztól a takarítókon át a pincérekig és szakácsokig, és természetesen ilyenkor jön el az entertainment ideje is. A pékségben hetek óta gyártják a sütiket,  színházban hetek óta próbálják a karácsonyi műsort, Rudolfot is felkérték hogy működjön közre gitáron. Rengeteg karácsonyi dalt tanultunk meg és Szenteste a huszonnyolc fokos teraszon prémes mikulássapkában csináltam végig az estét, azt hiszem ezt nevezik szakmai alázatnak.

normál crew mess

christ-mess :)

adatvédelmi okokból fejetlen gépész pulykát szel

A színfalak mögött mindez kicsit más. Az internet lassú, mert mindenki próbál hazatelefonálni. Nincs karácsonyi hangulat, mert meleg van és nyár, mindenki feszült a plusz feladatok miatt, fásultan fogadjuk a cég erőfeszítéseit (előkarácsonyi parti az elsötétített fedélzeten, rumpuncs és szendvicsek, csakazértis Mein Schiff family-feeling), egy kicsit mindenki depressziós, és mégis, Szenteste az összes takarító mikulássapkát visel, száz nyelven kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, mindenki vigyorog mint a vadalma, és a kajáldában ünnepi lakoma van, egész sült malaccal és valami bizarr lila filippin rizssüteménnyel. Bár tűzvédelmi okokból tilos, de majdnem minden kabin ajtaján van egy kis csillag, masni, egyéb díszecske, amiért most nem szól senki.

Advent idején a bárban legalább annyi csokoládé fogy, mint sör. A szobatársnőm, Michaela cédulája várt egyik este munka után: „Bocsánat, de megettem a csokidat, veszek másikat.” „Nem kell” – válaszoltam –„ az én csokim a te csokid.” „Az én depresszióm pedig a Te depressziód” – firkantotta oda másnap reggelre.

Munka után aztán mi is megtartottuk a magunk kis ünnepségét, november közepe óta őrizgetjük az ajándékokat, amelyeket a családunk csempészett stikában a poggyászokba. Én rejtegettem Rudolfét, Rudolf Bálintét, Bálint a Tótottóét. A megható percek után pedig lementünk a bárba, ahol csapra verték a rumoshordót és bár minden étteremben teltházas foglalás volt másnapra, mozdulni se tudtunk a pincérektől, szakácsoktól, mosogatóktól, kisebb és nagyobb főnököktől. Miután mindenki karácsonyi nótákat üvöltött a maga nyelvén (a latin diszkó mellé), két sör után mi is elordítottuk a Mennyből az angyalt és az Aranyesőt, fokozandó az ünnepi eufóriát. Hajnali három után nem sokkal Starcode-bejelentésre riadtunk, ami orvosi incidenst jelent, ezúttal a legénységi szálláson.

Másnap a „Mein Schiff family” jelentős része karikás szemmel és mogorva ábrázattal végezte a dolgát, a bárban pedig össze lehetett volna szerelni egy komplett IKEA-hálószobát, annyi szabad hely volt. 

karácsonyi csendélet

Ma, Karácsony másnapján a srácok a pool decken játszanak karácsonyi műsort, az éttermekből a pincérek éjszakai műszakban távolítják el a karácsonyi díszeket, elmarad a heti jégszobor-faragó parádé, mert spórolnak a jéggel Szilveszterre. Volt-nincs Karácsony, csak nekünk: a két túlhajtott nap végeztével ma délután a legénység is megkapta az ajándékát a Mikulástól és a kapitánytól, hegyekben állt a süti és a HR-es Christina volt a karácsonyi angyalka.

Külön utakon

Többé–kevésbé úgy kezelnek minket itt a hajón, mintha egy személy volnánk. Talán mert többnyire együtt megyünk mindenfelé: ki a partra, kajálni, megnézni a kollégák előadásait, fel a fedélzetre gyakorolni.

Ám a háromság felbomlóban van, most hogy már belaktuk a hajót, ki-ki elindult, hogy a saját érdeklődésének megfelelő mulatságot kerítsen magának. Így történhetett, hogy St. Maarten szigetén (igen, a híres szaxofonosról elnevezett ország) a fiúk az olcsó műszaki cikkek után indultak el, jómagam pedig feliratkoztam egy kirándulásra Maho Beach-re. A buszt a legénység jóléti alapjából fizeti a cég, ha valakin mégsem jelenik meg, az borsos büntetést fizet az alapba, jól ki van ez találva.

Attila, a magyar steward is bevállalta

Maho Beach a hülyék paradicsoma, és a legkevésbé sem családi üdülőhely. A közvetlenül a Princess Julianna repülőtér mellett található keskeny homokos tengerpart zsúfolva van turistákkal, akik égre szegezett kamerákkal toporognak és várják a repülőket. Azok pedig jönnek, mert a strand a kifutópálya végén van, a kerítés és a part közt csak egy kétsávos autóút fut, ahol folyamatos a dudálás, mert állandóan emberek ténferegnek a kocsik közt.

Ez csak egy átlagos darab

A landoló gépek a tenger felől érkeznek és az ember úgy érzi, ha felugrik, meg is érintheti a futóművet. A felszálló repülők pedig elgurulnak egészen a kerítésig, ott megfordulnak, és a nagyközönségtől elfelé iramodnak neki. Egy rendes utasszállító gép alaposan felkavarja a homokot és a kavicsot, a népek sikongatnak és filmeznek. Ám más a helyzet a tengerentúli járatokkal. Jómagam nagy okosan úgy döntöttem, megnézem, hogy indul el egy Jumbo jet. Meglepően könnyű volt mögé kerülnöm, valahogy enyhült az addigi zsúfoltság, és amilyen okos vagyok, ez nem keltette fel a gyanúmat. A turbinák lassan beindultak, én elégedetten konstatáltam, hogy PONTOSAN a gép mögött állok, úgy hatvan méter távolságra, és akkor egyszer csak leesett, hogy mindenki szalad el, kivéve néhány megtermett férfit, akik lehasalnak és erősen megkapaszkodnak a járdaszegélyben. Követtem a példájukat. Aztán nagyon gyorsan történt minden. Záporozni kezdett a homok, olyan volt, mintha egymillió tűvel szurkálnának, mint egy arrakisi homokvihar, ami leeszi a húst a csontokról. A dübörgés és sivítás elviselhetetlen lett, egy pillanatra meglazult a kezem a járdaszegélyen, és akkor a huzat felkapott, megpördített és arccal lefelé a homokba vágott. Ott feküdtem, a két karommal óvtam a fejem, kalimpált a szívem és úgy éreztem, ennek sohasem lesz vége. Tudtam, hogy meg fogok halni. Sikítottam, fájt mindenem, és olyan boldog voltam, hogy azt el se tudjátok képzelni.

Nem értem én ezt.

Aztán feltápászkodtam, a népek nevetve mutogattak rám és a többi nem komplettre, akik tetőtől-talpig homokkal borítva álltunk, remegő lábakkal és röhögve, és elindultunk a vízbe, közben kiabáltunk, hogy „Oh, man, I did it!”, és akkor szembesültem azzal, hogy Maho Beach-en a tenger se szarral gurigázik hanem turistákkal, akiket úgy csapkod a fenékhez, illetve ki a partra, mint a papírhajókat.

Megtévesztően idilli látvány

Két nappal később még mindig találok a bőrömbe ékelődött homokot, homok pereg a fülemből, a hajamból, a táskámból, de a sebeim már szépen gyógyulnak.

Legközelebb is megyek.

Első kör

November 30-án értünk vissza LaRomana-ba (Dominikai Köztársaság), ahonnan elindultunk. Ezzel egy kör teljesítve a nyolcból.

Összebarátkoztunk néhány helyi arccal, az Allegria Tropical nevű dominikai zenekar tagjaival. Hivatalos nagykövetünk Bálint, aki szinte minden éccaka a testvérekkel mulat a diszkóban. Dominikai kollégáink spanyolra tanítják „Valentin”-t, öntik belé a Caipirinhát és whisky sour-t vederszám, és nem fér a fejükbe, hogyan tud életben maradni kizárólag növényi táplálékon.

Megérkezvén LaRomanaba, hőseink azonnal elrohantak családot látogatni, mi pedig a helyi Tesco felé vettük az irányt, mosópor és ingyen internet reményében. A Tescó errefelé Jumbo névre hallgat, a hajón mindenki ismeri, a legénység Mekkája a hely, mondhatni. Eltöltöttem ott néhány órát és nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem.

A zöldség-gyümölcs szekcióban rengeteg ismeretlen gyökér és gumó, krumplinak látszó de biztosan nem krumpli dolgok. Puha, szottyos mangók. Akkora avokádók mint a fejem. Sötétzöld, főzni való banánok állnak hegyekben és a rizst ömlesztve árulják, szedni kell magadnak kis lapáttal egy zacsiba és leméretni. 

Az ismert márkák természetesen itt is jelen vannak, csak a Pampers csomagolásán feka kisgyerek van, a Maggi pedig nem májgombócleves, hanem jerk alapot árul. Kicsit kisebb az egész, rövidebbek a polcsorok, és például „csak” négyféle wc-papír van, szemben az otthoni tizennégyfélével, de a fogyasztói társadalom érezhetően itt is kialakulóban. Ami fura, hogy nincsenek itteni cuccok, mint mondjuk a mi Boci csokink, azaz lehet, hogy a kókusz helyben termett, de nincsenek helyi élelmiszeripari termékek.

Az emeleten van egy bútorbolt, ahol – elképesztő – ugyanazokat a szarokat lehet kapni, mint nálunk a Jyskben, vagy valami garázsdiszkontban. Semmi helyi banánlevél vagy rattan – tarol a jó öreg bútorlap és műbőr.

A hajas szekció nagyon gazdag. A teljes kozmetikai kínálat több mint felét teszik ki a hajra való kencék. Több órát üldögéltem fent az emeleten, és megfigyeltem, hogy MINDEN nőnek ki van egyenesítve a haja. Az öregasszonyoknak is. Lehet, hogy foga nincsen, de a haja az egyenes, vazz. Amúgy nincsen sok fogatlan se, a nők nagyon csinosak és jól öltözöttek, a férfiak pedig többnyire kigyúrtak és tekintélyes, kerek fenékkel rendelkeznek.

Ami hihetetlenvolt még, az a tempó. Rohadtul ráérnek ezek és nagyon türelmesek. Nem fogadta el például a rendszer a bankkártyámat, és az összes vásárolt cikket (amit a csomagolófiú már zacskókba pakolt) ott kellett hagynom. Elnézést kértem a pénztárostól és a mögöttem állóktól, akik nem értették, miért sajnálkozom. Ugyan már, előfordul az ilyen. Aztán az emeletről elkezdtem nézni, hogy megy ez. Megérkezik a vásárló, kirakja a cuccost a szalagra. A pénztárosnő megfogja az első  terméket,odaemeli az olvasóhoz. Pitty. Majd a termékkel a kezében hátrafordul, a másik pénztároshoz. Váltanak néhány szót. Nevetnek. Leteszi a terméket, a csomagolófiú szatyorba teszi. A vevő eközben mosolyog. Következő termék. És így tovább. A sorban senki sem türelmetlen.  Manana…!

Vannak a szigeten igazi nevezetességek is, nem csak a Jumbo. Például Kolumbuszék háza, múzeum, függetlenség napi karnevál – sajnos, más városokban. Van ennek a hajózgatásnak hátránya is: ami nem fér bele egy napba, azt nem fogod látni. Például a helyi szupersztárok koncertjét sem…